Angyal a lépcsőn

A két nyárfa

"Én sem volnék, ha nem volnál,
ha te hozzám nem hajolnál,
te sem volnál, ha nem volnék,
ha én hozzád nem hajolnék.

Osztódom én, osztódol te.
Só vagy az én kenyeremben,
mosoly vagy a bajuszomon,
könny vagyok a két szemedben."

/Kányádi Sándor/




"-Tudod"- mondta az egyik nyárfa - "csodálatos életünk volt."

Szerettem, gondolta a másik.

"-És, tudod, gyakran gondoltam az emberekre."- szólt az egyik.

Reméltem, gondolta a másik.

"-Akik ápoltak, gondoztak, őriztek, de most elhagynak."

Álmodtam, gondolta a másik.

"-De a leghűbb társam mégiscsak Te voltál!"-szólt az egyik.

Szerettelek, gondolta a másik.

"Elmúlunk?"-kérdezte az egyik.

Csak Veled, gondolta a másik.





"Szellőm vagy, ki megsimogatsz,
viharom, ki szerteszaggatsz,
szellőd vagyok, ki simogat,
viharod, ki szétszaggatlak.

Ha nem volnék, te sem volnál,
én sem volnék, ha nem volnál.
Vagyunk ketten két szép nyárfa,
s búvunk egymás árnyékába."

/Kányádi Sándor/

Csillagok lettek

"Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél
ezen a földön, mily kopott regéket,
miféle ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél
és annyi rest éj,
s csak most tűnik szemedbe ez az estély?"
/Kosztolányi Dezső/


Emlékszem, eddigi életemben utoljára akkor sírtam, amikor húsz éves koromban meghalt az utolsó nagyszülőm, az anyai nagymamám.

Különleges kapcsolat volt a miénk, hiszen ő egy szem lányként egy lányt szült, akitől én születtem. Amikor édesanyám beteg lett, ő vigyázott az öcsémre és rám, és mert a többi nagyszülő még gyorsabban távozott, ő lett kamaszkoromra az egyetlen szövetségesem.

Mindent tudott rólam, amit érdemes volt. Hozzá menekültem, ha szerelmes voltam, feldúlt, vagy csak éhes, és mindig mosolyogva állt rendelkezésemre.

Gyorsan halt meg, nem bírta a szíve a rá mért operációt. Törékeny, mozdulatlan, öreg teste örök emlék.

Gyakran mondogatta nekem: ha meghalok, én oda megyek, nagyapád mellé. Ujjával az ég felé bökött, a csillagok felé, sohasem egy pontra, de határozottan a magasba.



Több, mint egy évtizede elment. El is feledtem szinte teljesen régi szavát, alakjából más maradt meg.


Egy hete, egy esti vonatra várva, egy padon ültem, Debrecen vasútállomásán. A józan, derengő, hideg eget alig nézve, olvasva vártam a vonatot.

Apró villanás jobbról. Hogy miért akkor vettem észre, nem tudom: két apró csillag hunyorgott - szorosan egymáshoz tapadva, égi Morse-jelet adva - nekem.

Tizenegy éve nem hallott mondat csendült fel újra: "Oda, nagyapádhoz."

Nem értettem, mit, de hozzám, nekem szóltak.

Azóta nem láttam ezt a két ikercsillagot, de tudom, hogy valahol az égben figyelnek rám.


"ez a sok élő, fényes égi szomszéd,
ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét.
Szóval bevallom néked, megtörötten
földig hajoltam, s mindezt megköszöntem."

/Kosztolányi Dezső/

Mint a galambok

Az emberi sorsok olyanok, mint a csillagok - mondják az élet legbölcsebb ismerői, a nagyon idősek.
Van, akinek fényes pálya, másnak pillanatnyi ragyogás jut.

Éva és István az egyetemen ismerkedtek meg. Igazi álompár voltak, olyanok, akiket mindenki irigyel. Nagyon szerették egymást akkor is, ha nehéz volt, és akkor is, ha könnyű: egymásnak teremtette őket az Isten.

A diploma megszerzése után összeházasodtak. Született egy gyönyörű kislányuk. Égszínkék szemei, mindig érdeklődő tekintete maga volt a csoda.

Az orvosok Évának azt mondták: sohasem lehet gyermeke. És...lett. Egy apró tündér a csodák világából.

De a testvér csak nem akart összejönni. Egy, két, öt év, és semmi. Már feladták a harcot, amikor a kicsi Éva 16 éves lett.

Az öccse ugyan 7 hónapra született, de úgy akart élni, ahogy a titánok harcoltak, ahogy a fa hajt ki a legharagosabb tél után...Zolinak mélybarna szem jutott, és a tudat, hogy csodaként tekintenek rá. És tudta, hat éves koráig tudta, hogy Ő maga is egy apró csoda. Nincs szó, nincs szín vagy hang, ami elmeséli az Ő létezését.

A kis Évi orvos lett. Éppen diploma előtt állt, amikor megtudta: annyira imádott öccse rákos. Vérrák, mondták a bölcsek, nem gyógyítható.

És Évi, összeszedve minden erejét és energiáját, kutatni kezdte a vérrákot. Megszállottan, határozottan, ahogy csak lehet.

Akkor is kutatta, amikor imádott öccsét, Zolit kórházba vitték. Akkor is kutatta, amikor Zoli már csak gépek segítségével élt. És akkor is kutatta, amikor Zolit egy igen nyirkos decemberi napon a föld alá tették.


Az idő telt-múlt. Évából ígéretes kutatóorvos lett. Éppen a harmincadik születésnapja után jött a diagnózis: vérrák. Éppen, mint az öccséé.

Őt nyáron temették. Nagyon sokan jöttek végső búcsút venni... talán ezren is voltak.

Éva és István azóta csendben, békében élnek. Hangos szó, káromkodás nem hangzik el náluk. Éppen úgy élnek, mint akik megjárták az élet minden szikláját. Éppen úgy élnek, mint akiknek már nincs mit veszíteni:- mindent elveszítettek.

Éppen úgy élnek, mint a galambok. És hiszik, igaz szívvel hiszeik, hogy valahol, valamikor az Ő két szép gyerekük újra örül majd nyárnak, télnek, vagy csak az életnek. Valahol.

Mint a galambok.

Angyal a lépcsőn

"Istenem....mondta az öreg ember...Istenem, most segíts!"
Harminchét év telt el, hogy az öreg ember és az Isten nem beszélgettek. Harminchét nehéz év.
Ki hagyta el a másikat? Képtelenség lenne megmondani. Makacs volt mindkettő, de akkor, aznap harminchét év tűnt el pillanatok alatt.

"Istenem, most segíts..."- és az öreg ember belépett a kórterembe.

Harminchét éve felbomlott egy szövetség. Egy helyes fiú és egy feleség halt meg augusztus 12-én. Értelmetlenül. Más miatt...autóbaleset...

Az öreg a kórterembe lépett. Álomszép kilencéves kislány fogadta a köszönését. És az öreg ember az ágya mellé ült.

"Nagyapa!" -mondta, "Nagyapa..képzeld, egyre jobban vagyok!"

És az öreg lehajtott fejjel, könnyes szemmel, némán mondott köszönetet.

Harminchét éve egy ostoba balesetben elveszítette a fiát és a feleségét. De volt egy lánya, aki miatt érdemes volt élni, reggel felkelni, elindulni dolgozni...

És most az unokája...haldoklik.

" Nagyapa...tegnap már nem kellett a kemoterápia!"- mondta a kislány, és az öreg szívét igaz melegség járta át.

" És képzeld, nagyapa, annyira kedvesek itt...és nemsokára haza mehetek."

És az öreg halkan és könnyek nélkül sírni kezdett. Fejet hajtott a harminchét éve elhagyott Úr előtt.

" És képzeld, nagyapa, tegnap egy angyal állt a lépcsőn. Szép volt. Hatalmas kék szemei voltak. És hívott."

És az öreg elhallgatott. Tudta, mit jelent ez. És a harminchét éve megtört szövetséget egyetlen fohásszal zárta le: " Könyörgöm, ne tedd ezt, Uram..."


Két hét múlva, a nyár és az ősz nászának hajnalán temették a kislányt.

Ma már nincs angyal a lépcsőn.És az öreg halkan, csöndesen, könnyek nélkül álmodik.

Álmaiban nincsen angyal és lépcső.




/A novella megtörtént eseményt dolgoz fel./